http://epa.oszk.hu/html/vgi/kardexlap.phtml?id=1890A fehér barát a Pálosrend barátainak értesítője
http://epa.oszk.hu/01800/01890/00001/pd ... _07-10.pdfA fehér barát
(7-10. old.) Remete szent Pál élete
Irta: Szent Jeromos
Szent Jeromost (f 420) a pálosok és minden remeték Védőszentjének, Thébaiszi Szent Pálnak élete megírására kétségtelenül Kalchis pusztájában eltöltött remete-évek sarkalhatták. A Pálosrend hálából szent pátriárkájának, Remete Szent Pálnak e klaszszikus életrajzáért, Szent Jeromost, talán dalmát származása miatt is — (szülőhelyén : Stridonban pálos kolostor is volt) — egész különös módon tisztelte és égi patrónusainak sorába iktatta.
Decius és Valerianus császárok keresztény üldözése idején, amikor Kornél pápát Rómában, Ciprián püspököt Karthágóban ítélték boldog vértanúhalálra, sokat pusztított az egyiptomi és thébaiszi egyházakban ez a vad vihar. Akkor a keresztények szívesen hajtották fejüket bárd alá; ám a ravasz ellenség lassú kínokat keresett a halálra, hogy a lelküket ölje meg inkább, mint a testüket. És mint Ciprián maga mondja (aki szintén végig szenvedte ezt): Nem engedték azokat megölni, kik Krisztusért meg akartak halni. Kiknek kegyetlenségét, hogy jobban megismerjük, két esetet mondunk el jellemzésül.
A hitében állhatatos vértanút, ki a vastüskéket és tüzes lemezeket győztesen állta, mézzel öntötték le s a legforróbb napon, hátrakötött kézzel fektették hanyatt, azzal
a szándékkal, hogy a körülötte rajzó legyek csípésével törjék meg ellenállását annak, kit a tüzes serpenyők előbb meg nem ingathattak.
Egy másikat, alig fölserdült fiatalembert illatos kertekbe vezettek s ott ékes liliomok s lángoló rózsák között puha, tollas heverőre fektettek; mellette szelíd mormolással csörgedezett egy patak s a szél lágy suttogással motozott a lombok között... S hogy ne szökhessen meg, finom selyemzsinórokkal kötözték oda. Mikor pedig mindnyájan eltávoztak, egy szép és rossz nő közeledett hozzá s kezdte átfonni nyakát gyöngéd öleléssel, hogy testében fölgyújtva a gonosz
vágyak tüzét, elérje szemérmetlen célját...
— Mit csináljon, hova meneküljön, Krisztus leventéje nem tudta. Akit a kínzások meg nem törtek, azt most az élvezetek veszítsék el? Ekkor — égi sugallatra — leharapott nyelvét az arcába köpte annak, aki már csókolgatta s így a gyönyör érzetét felváltotta s elfojtotta a fájdalom.
Ezidőtájt tehát, amikor ezek a dolgok történtek, alsó Thébaisznál Pálunk szüleinek halála után gazdag örökséget örökölt nővérével együtt, ki már férjnél volt. Pál körülbelül tizenötödik évében járt ekkor, a görög nyelvben és tudományban épúgy mint az egyiptomiban, kiválóan jártas, szelídlelkű fiú, ki nagyon szerette az Istent.
Mikor az üldözések vihara kitört, egy távoli s rejtett villájukra vonult.
De mire nem «kényszeríted a halandók szívét Aranynak átkozott éhsége !?» (Horatius).
Pál sógora elhatározta, hogy följelenti azt, akit rejtegetnie kellene s nem tántoríthatták el őt e szörnyű bűntől sem feleségének könnyei, sem a vérrokonság tudata, sem a mindentudó Isten hivő tisztelete. Ehhez járult még kegyetlensége is, mely látszólag jámborságot színlelt.
Amikor ezt észrevette Pál, a puszta hegyekbe szökött. S míg ott az üldözések végét
akarta kivárni, kényszerű tartózkodásátmegszerette. S egyre beljebb hatolva, majd újra visszatérve — mindgyakrabban történt ez — végre egy sziklahegyre bukkant, melynek tövében egy nagy barlang volt nem messze. Elmozdítva a követ, mely elzárta, kíváncsian bekémlelt (az emberek mindig szenvedélyesebben szeretik megismerni az ismeretlen dolgokat), belül egy hatalmas folyosót látott, melynek felső nyílását egy vén pálma takarta el terebélyes ágaival. Kristálytiszta forrás is fakadt bent, melynek vizét, alighogy kiért, nyomban elnyelte egy kis mélyedésben a föld, mely fakasztotta. Volt azonkívül ebben az üreges hegyben számos fülke is, melyekben már egészen rozsdás üllőket és kalapácsokat látott; ezek
egykor pénzverésre szolgáltak, aminthogy ezt a helyet egyiptomi följegyzések hamis pénzek műhelyének mondják abban az időben, mikor Antonius Kleopátránál időzött...
Megszerette tehát ezt a helyet, melyet szinte Isten maga kínált fel neki, s egész életét itt töltötte: imában és elvonultságban. Ételt és ruhát a pálma adott; amit senki se tartson lehetetlen dolognak, mert Jézust hívom tanumul és az ő szent angyalait, hogy a remeteségnek ama részében, mely Szíria mellett a szaracénokhoz kapcsolódik, magam láttam szerzeteseket, kik közül az egyik már harminc éve bezárva árpakenyéren és tócsa-vízen élt, a másik egy régi ciszternában, melyet a szírek kubának hívnak barbár nyelvükön, naponta öt szem fügével tartotta fenn életét. Ezek hihetetleneknek tűnnek föl a hitetlenek előtt, de minden lehetséges a hivőnek!
De hogy visszatérjek oda, ahonnan elindultam, amikor már földön való mennyei életének 113-ik évét töltötte be Szent Pál és egy másik pusztában Antal a kilencvenediket, ennek, mint maga szokta mondani, az a gondolata támadt (ostobán és hirtelen), hogy nincsen még a remeteségben olyan tökéletes szerzetes, mint ő. De éjszakai álmában megnyilatkoztatta néki az Úr, hogy van nála sokkal buzgóbb remete, akit sietve meg kell látogatnia. Nyomban, mihelyst kivilágosodott, elindult a tiszteletreméltó öreg, reszkető tagjait bottal támogatva, maga sem tudta, merre. Már delelőn állott a nap és perzselőn sütött alá, mégsem tétovázott a már elkezdett úton, mondván: Hiszem, hogy megmutatja nekem Isten az ő szolgáját, kit megígért.
(Itt Szent Jeromos néhány sorban szól Remete Szent Antal kalandos útjáról a sivatagban, mely a görög mithológia egypár alakjának (centaur, satyr) beleszövése miatt kortársait jobban érdekelhette; nem lesz talán nagy bűn, ha mi ezt kihagyjuk...)
De hogy a tárgytól el ne térjek, Szent Antal folytatta megkezdett útját, csak a vadállatok lábnyomait figyelve ; egyáltalán nem tudta, mit tegyen, merre forduljon. Már a másik nap is eltelt ; maradt még egy, amint remélte, hogy Krisztus nem fogja elhagyni. Virrasztva töltötte a második éjszakát imádságban s a hajnali derengésben észrevett a távolban egy nőstényfarkast, amint égő szomjúságtól lihegve egy hegy tövébe lopakodik; melyet szemével követve egy barlanghoz ért, miután a vad eltűnt. Be-betekintett, de kíváncsisága nem sokat használt, mert olyan sötét volt belül, hogy nem látott semmit. De — mint az írás mondja — a tökéletes szeretet kizárja a félelmet, óvatosan lépegetve s még lélekzetét is visszafojtva belépett a bátor zarándok és lassan előrehatolt. Közben gyakran megállt s a hajnali szél zúgását vigyázta. Végre az ijesztő vak-sötétben valami derengés-félét pillantott meg távol; mohón igyekezett feléje. Ezenközben kőbe botlott lába, de ezzel zajt ütött s a zajra Szent Pál, aki ép közelében imádkozott, nyitvamaradt ajtaját bezárta s bereteszelte.
Akkor Szent Antal a küszöbre roskadva egész hat óráig (déli tizenkettőig), sőt még tovább, esengett ott, hogy nyisson ki neki.
— Ki vagyok? — mondotta — honnan jöttem és miért? tudod úgyis. Tudom, nem érdemlem meg, hogy lássalak; de nem megyek addig innen el, míg nem láttalak.
Aki a vadakat befogadod, az embereket miért űznéd el? Kerestelek és íme megtaláltalak; most zörgetek, hogy kinyiss nekem. Ha nem hallgatsz meg, akkor itt
halok meg küszöböd előtt, legalább te temeted el holttestemet...
Így könyörgött s a választ várta. Végre megszólalt, kit kérlelt:
— Senkisem esedezik fenyegetőzve, senkisem élhet vissza könnyeivel ; s te csodálkozol, hogy nem engedlek be, amikor meg akarsz halni?
S mosolyogva kinyitotta neki az ajtót.
Akkor kölcsönösen megölelték és saját nevükön szólították egymást, Istennek közösen adtak hálát és miután szent csókkal illették egymást, leültek és Szent Pál e
szavakkal fordult Szent Antalhoz:
— Íme, akit oly nagy fáradsággal kerestél, azt most a vénségtől kicserzett tagokkal, gondozatlan ősz hajjal magad előtt láthatod. Azt láthatod hát, aki hamarosan visszatér a porba... Mivel azonban a szeretet mindent elvisel, meséld el nekem, kérlek, hogyan élnek most az emberek? Épülnek-e új házak a régi városokban? Kit ural most a világ? Vannak-e még olyan szerencsétlenek, kiket az ördögök a pogányság tőrében tartanak?
Beszélgetésük közben feltekintve észreveszik, hogy egy holló szállt a pálmafára; a madár azután könnyedén lerepülve egy egész kenyeret tett a csodálkozok elé és
elszállt.
— Íme — szólt Szent Pál — az Úr ebédet küldött nekünk: valóban Kegyes, valóban Irgalmas! Hatvan éve már, hogy félkenyeret kapok naponta, de a te jöttödre Krisztus megduplázta katonáinak porcióját.
Hálát adva tehát az Űrnak, mindketten leültek a kristályos forrás partjain.
De ki szegje meg előbb a kenyeret? Az ebből támadt vetélkedés csaknem estélig
tartott. Szent Pál a vendégjogra hivatkozott, Szent Antal a kor-különbséget emlegette. Végre megegyeztek abban, hogy két csücskénél megfogva a kenyeret, egyszerre törnek majd belőle s az lesz mindegyiké, ami a kezében marad. Utána egy keveset ittak a forrásvíz fölé hajolva s Istennek dicséreteket zengedezve, virrasztással töltötték az éjjelt.
Mivel azonban Szent Pál halálának közeledtét érezte, így szólt Antalhoz:
— Régóta tudtam már, Testvérem, hogy itt lakol nem messze tőlem, már régóta
társamnak ígért remeteségemben téged az Úr... Most azonban, hogy örök pihenésem napja elérkezett s amit mindig kívántam: feloszlani s Krisztussal egyesülni, pályámat lefutottam s még csak az igazság koszorúja vár rám: téged küldött az Úr, hogy testemet a földbe temesd, vagyis hogy add vissza a földet a földnek.
Ezt hallva Antal, sírva s rimánkodva kérte, ne hagyja el, hanem vigye magával
útitársnak.
De Pál komolyan intette:
— Nem szabad magadat keresned, másokra is kell gondolnod. Jó volna ugyan, ha tested kölöncét elhajítva, te is csak a Bárányt követhetnéd, de jobb a Testvéreknek, ha a te példádon buzdulhatnak. Azért tehát siess, kérlek, ha nincs terhedre és hozd el nekem azt a palástot, melyet Athanáz püspök adott neked és takard be majd vele a testemet.
Ezt pedig nem azért kérte Szent Pál, mintha túlsókat törődött volna azzal, hogy betakarva, vagy csupaszon fekszik-e majd holtteste, hisz annyi idő óta csak pálmalevelekből szőtt ruhája volt, hanem hogy Antalt eltávolítva megenyhítse halála fölött érzett fájdalmát.
Csodálkozott Antal, hogy Athanázról és palástjáról hallott, de semmit sem mert felelni többet, mert Pálban Krisztust látta és szívében Istent tisztelte. Csöndesen könynyezve tehát megcsókolta szemét és kezét s visszasietett monostorába (melyet később a szaracénok elfoglaltak).
Ám lábai nem igen tudtak lépést tartani siető lelkével, hisz vézna testét magas kora s böjtjei eléggé megtörték, de akarata mégis legyőzte éveit: fáradtan s lihegve végül is hazatért útja végeztével. Ekkor két tanítványa futott eléje, kik már régóta szolgálták: — Hol maradtál olyan sokáig Atyánk? — kérdezték.
— Jaj nekem, bűnösnek —: felelte — ki igazságtalanul hivatom magam szerzetesnek! Most láttam Illést, láttam Jánost a pusztában s valóban láttam Pált a paradicsomban...
S összeszorítva ajkát, öklével a mellét verte. Amikor kihozta cellájából a palástot, s tanítványai faggatni kezdték, hogy magyarázza meg jobban, mi történt, csak
ennyit válaszolt:
— Van ideje a beszédnek és van ideje a hallgatásnak.
(Folyt, köv.)
http://epa.oszk.hu/01800/01890/00002/pd ... _06-07.pdfA fehér barát
(6-7. old.) Remete szent Pál élete
Irta: Szent Jeromos (2)
Akkor útra kelve, pedig egy falat kenyeret sem vett magához, azon az Ösvényen
tért vissza, amelyen jött. Most egyedül őt szomjazta, őt kívánta viszontlátni és szemlélni szemével és lelkével! Mert félt, ami meg is történt, hogy távollétében adja vissza lelkét Krisztusnak Pál.
Amikor tehát már a második nap virradt fel s három órát gyalogolt célja felé, egyszer csak angyalok seregében, prófétáktól és apostoloktól körülfogva, fehér fényben ragyogva Pált látja a magasba szállni. Nyomban arcra borulva hamut szórt fejére és sírt és jajgatott:
- Miért hagysz el Pál? Miért távozol búcsúzás nélkül? Oly későn ismertelek meg s oly hamar el kell válnunk?
Később elmesélte Szent Antal, hogy az út hátralévő részét oly gyorsan tette meg, mintha szárnyai nőttek volna. S nem hiába! Mert amint belépett a barlangba, térdre
borulva, égre emelt arccal, imára terjesztett karokkal látta Pál holttestét. Először ugyan azt hitte, hogy még él s vele együtt kezdett imádkozni. De miután nem hallotta sóhajtásait imádság közben, mint azelőtt szokta, zokogva és csókolgatva megértette, hogy e szent férfiúnak még a holtteste is szertartásszerűen imádja Istent, Kinek mindenek élnek.
A palásttal letakarva s a barlang elé kihozva a testet, himnuszokat és zsoltárokat énekelt keresztény szokás szerint Antal, de elszomorodott, mert hogy nem volt ásója, mivel a sírt megáshatta volna. Sok habozás és töprengés után így szólt magához:
— Ha visszatérek monostoromba, az három napi út, ha ittmaradok, semmire sem jutok. Méltó hát, hogy itt haljak meg s harcosod mellé omolva Krisztusom, itt leheljek utolsót...
Ilyeneket forgatva elméjében, íme, két oroszán rohant elő a puszta belsejéből lobogó sörénnyel. Amikor ezeket meglátta, először megijedt, majd Istenre gondolva, eltűnt félelme, mintha csak galambokat látna.
Az oroszlánok egyenesen a szent Öreg holttestéhez tartottak és farkcsóválva lábaihoz telepedtek, fájdalmas és szörnyű ordításukkal jelezve, hogy ők is siratják őt, már ahogy tőlük telik. Azután nem messze elkezdték mancsukkal túrni a földet és szinte versenyre kelve egymással, széthányták a fövényt, úgyhogy egy ember befogadására alkalmas helyet ástak. Majd mintegy a munkájukért a bért várva, fülüket hegyezve s meghunyászkodva Antalhoz oldalogtak s kezét s lábát nyalogatták. Amikor észrevette, hogy áldást kérnek tőle, még pedig haladéktalanul, Krisztus dicséretében tört ki, hogy még az esztelen állatok is megérzik az Istent s így szólt:
— Uram, Kinek tudta nélkül egy falevél sem hull le az ágról s egy veréb-fióka sem esik a földre, áldd meg őket, ahogy akarod.
És kezével intve megparancsolta nekik, hogy távozzanak.
Amikor pedig eltávoztak, a Szent testének súlya alatt görnyedezve, a sírba helyezte őt s egy kis dombot is emelt föléje a homokból. Amint aztán megvirradt a másnap,
hogy a végrendelet nélkül hagyott javakból valami emléket vigyen magának a jámbor örökös: Pál tunikáját vette magához, melyet gyékény-szőnyeg módjára az maga font pálmalevelekből s így monostorába visszatérve, tanítványainak sorjában elmondott mindent s Húsvét s Pünkösd ünnepein mindig Pál tunikájába öltözködött.
Talán meg szabad kérdeznünk e kis munka végén azoktól, akik gazdagságukat nem is bírják összeszámolni s házaikat márvánnyal burkolják s nyaralóikba vagyonokat ölnek, vájjon mi hiányzott ennek a szent Öregnek a földön? Ti gyöngyös serlegekből isztok, ő két tenyere öbléből szörcsölgette a vizet. Ti aranyból szőtt tunikákban páváskodtok, az ő testét rabszolgáitok leghitványabb condrája sem födte. De viszont számára az ég tárult meg örökre, míg titeket aranyaitokkal együtt a pokol fog elnyelni. Ö megőrizte, bár mezítelenül, Krisztus palástját, míg ti selyembe öltözködve az Úr köntösét elszaggattátok. Pált hitvány sivatagi homok födi, de sírjában a dicsőséges föltámadást várja; fölöttetek drága kripták emelkednek, hogy cselekedeteitekkel együtt az örök tűznek adjanak. Legyetek hát irgalommal magatok iránt, kérlek, legyetek irgalommal gazdagságtok iránt, melyet anynyira szerettek. Miért takarjátok halottaitokat is arany ruhákba? Miért nem szűnik meg hivalkodástok a gyász és a könnyek között? Vagy a gazdagok hullái csak selyemben tudnak feloszlani?
Kérlek tehát, bárki olvasod is e könyvet, hogy emlékezzél meg a bűnös Jeromosról. Aki, ha az Űr szabad választására bírná, bizony sokkal inkább választaná Pál tunikáját érdemeivel együtt, mint a királyok bíborát országaikkal együtt!
(Vége.)
Jegyzet: Most megértjük, miért van a Pálosrend címerében a pálmafa, a csőrében kenyeret hozó holló és a két oroszlán.
Abonnenten: 0
Lesezeichen: 0
Zugriffe: 1700
